A harag alapvető emberi érzelem, naponta átéljük, persze más-más intenzitásban. Általában pontosan tudjuk, mi okból és kire haragszunk. Aztán már csak az a kérdés, mihez kezdünk a haragunkkal: rázúdítjuk valakire, levezetjük pl. sportolással, magunkba fojtjuk vagy igyekszünk megbocsájtani.

Legtöbbünket arra neveltek, hogy a harag rossz tanácsadó, és ha lehet, számoljunk el magunkban 10-ig, mielőtt kiélezett helyzetben indulatból reagálnánk. Ennyi idő talán elég, hogy összeszedjük magunkat és higgadtan nyilvánítsuk ki a nemtetszésünket. Az is lehet, hogy végül inkább nem is mondunk semmit, egyszerűen lenyeljük a dühünket. Főleg, ha ezt a mintát hoztuk otthonról.

A pszichológusok szerint az arany középutat érdemes választani, ami ott van valahol a kontrollálatlan dühöngés és a negatív érzések elfojtása között. A harag ugyan nem szégyellnivaló, de azt mindenképp érdemes kibogozni, pontosan mi okból és indokoltan vagyunk-e dühösek. Majd pedig megpróbálhatunk valahogyan megszabadulni ettől a cseppet sem kellemes érzéstől.

Keresztény kultúránk egyértelmű javaslata harag esetén: a megbocsátás. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek – kérjük és ígérjük imáinkban. A megbocsátás erény és elvárás a társadalom szemében, a legmagasabb szintű megoldása a haraggal járó konfliktusoknak.

De megbocsátani nem könnyű, és a folyamatot sokféleképpen el lehet rontani.

Néhány sarkos példa az elfuserált megbocsátásra:

Megbocsátottam a rohadéknak, mondja a megcsalt feleség. A kifejezés jelentése: amellett a férfi mellett maradtam, aki megbántott és megalázott.

Megbocsájtok neked, mert jó keresztény vagyok  - ha megbocsátok az ellenem vétkezőknek, talán majd én is felmentést kapok az Úrtól a bűneim alól. 

Megbocsájtom, hogy visszaéltél a bizalmammal — de soha többé nem bízom meg benned, csak szeretném, ha a viszonyunk korrekt maradna.

Megbocsájtok, mert az apám/anyám vagy — bármit tettél velem, megbocsájtható, mert hatalmad van felettem, tisztellek, hiszen erre neveltél, s arra, hogy magamat tőled függő, hozzád képest alárendelt személyként lássam.

Bocsánatot kérni sem mindig egyszerű, és ezt is lehet rosszul csinálni.

Bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettelek - nem ismerem be, hogy hibáztam, a konfliktusért egyedül te vagy a felelős, mert túlreagáltad vagy félreértetted a tettemet, szavaimat. Nem akarom megérteni, hogy mi a rossz abban, amit tettem, nem tartok önvizsgálatot és nem vagyok kíváncsi a te perspektívádra, az érzéseidre. A bocsánatkérés üres gesztusával pedig most már nem pusztán ártatlannak, hanem egyenesen áldozatnak érezhetem magam.

A sok lehetséges tévút miatt is elgondolkodtató, hogy feltétlenül meg kell-e bocsájtanunk az ellenünk vétkezőnek? Vagy továbbléphetünk megbocsátás nélkül? Elég, ha elengedjük a bosszúvágyat, s megpróbáljuk tisztázni, kit mekkora felelősség terhel a konfliktusban?

Szükséges-e, hogy az, aki ártott nekünk, őszintén megbánja, amit tett, mondott? Vagy egyedül és mindentől függetlenül is képesek vagyunk megbocsátani, akkor is, ha a másik nem érzi át, hogy megbántott?

Mit gondoltok?